Az építész és a tenger. Egy spanyol tengerparti lakásba, aminek még saját tetőterasza is van, nehéz rossz hangulatban érkezni. Ahogyan először beléptünk és felbaktattunk a belső lépcsőn, mégsem a lélegzetelállító tengeri panoráma, hanem érthetetlen félhomály fogadott. Gyorsan kiderült, hogy az előző spanyol tulajdonosnak vélhetően nem volt akkora izgalom a tenger látványa, mint egy közép európai építésznek (érthető), így a fenséges kilátást csak a nappaliból lehetett élvezni. Utána ajtó, fal, és a félhomály. Nem meglepő, hogy az első dolgunk volt a nappali falát lebontani, így létrejöhetett egy nagyvonalú, világos konyha-étkező-nappali együttes, tengerparti panorámával. A lakás többi részén is folytattuk az egyszerűsítést, ami nem csak az alaprajz, hanem a felhasznált anyagok és formák terén is megjelent, így a régieskedő klasszikus stílus helyén egy kortárs letisztult belső tudott kialakulni. A fény, a tenger és az átláthatóság már megvolt, de valami még hiányzott. Keresni kezdtük, hogy milyen helyi motívumot tudnánk becsempészni, ami a modern elemekkel jó kontrasztot alkotna. A környék kávézóiban járva már korábban feltűnt, hogy a különböző mintás csempelapokat milyen előszeretettel használják a belső terekben. Így miután lehetőség nyílt, hogy egy helyi kereskedő néninél eredeti bontott csempelapokból válogathassuk össze a tetőteraszra vezető fal burkolatát, kapva kaptunk az alkalmon, hogy az indokoltnál vélhetően jóval több időt eltöltve csempénként összelegózzuk a végső mintát. Minden. Perce. Megérte.