Csóka Attilát, a Paradigma Ariadné stúdió alapítóját kérdeztük a Bivalyos tanösvényről: “Sándorfalván, Szegedtől 10 kilométerre található ez a település, és itt készült el a Bivalyos tanösvénynek nevezett ökoturisztikai fejlesztésünk. Sándorfalva önkormányzata keresett meg minket, hogy bivalyok segítségével szeretnék rekultiválni a Nádas-tó melletti összefüggő nádterületet. A bivalyoknak szükségük volt egy bivalyistállóra, illetve karámra, és ezt folytatva mi egy tanösvényt, illetve hozzájuk kapcsolódó merengőket és kilátót terveztünk. Törekedtünk arra, mint minden más ügyfelünkkel, hogy minél szorosabb kapcsolattartásban fejlődjön a program. Tehát ahelyett, hogy elkészítettük volna a legelső kéréseket és azt tervbe öntöttük volna, egy párbeszédet folytattunk hosszasan. Így érleltük ki azt, hogy valójában itt mire is van szükség, mire kerülhet sor. A tanösvény egy 500 méter sugarú körnek egy 500 méteres szegmense, ez gyakorlatilag egy rádiusznak felel meg. Erre a körívre szerettük volna rászervezni a három építményt: a merengőt, a bivalyistállót és a kilátót. Valamint szerettük volna azt a feszültséget megteremteni, ami a természeti környezet, illetve a műépítészet között áll. Ezen túl pedig nagyon sokat merítettünk a népi kultúrából, a pásztoroknak a szárnyékaiból, egyéb ilyen védőépítményeiből, azoknak a formai megoldásaikból, mert bár szintén népi előzmények ezek, de mégis nagyon erős geometriai kötődésük van. Ezeket vegyítettük olyan, az egyébként már iparosított mezőgazdasági kultúrában jellemző formákkal, illetve anyagokkal, mint mondjuk egy autópálya mellett megjelenő silónak a geometriája és anyaga.”
Molnár Szabolcs, szintén a Paradigma Ariadnéből is mesélt nekünk: “A tanösvény egyik legnagyobb inspirációja, ahogy Attila is mondta, a formanyelv és a formakincs mellett egyébként a táj volt. És ez a táj, ez az alföldi táj jelentette egyébként nyilván az egyik legnagyobb kihívást is az építésben. Az Alföld általában egy nagyon kellemes, lapos, meleg terület, amiért létrejöttek árterek. Ám ezeknek a visszamaradott ártereknek a mocsaras területei az építkezés szempontjából hatalmas kihívást jelentenek. Egy nádas közepén építeni november és március között, körülbelül derékig érő, mellkasig álló vízben nagyon nehéz volt. Először is kellettek gépek, amikkel a nyomvonalakat és az irtást meg lehetett csinálni. Építőanyagként főleg természetes fát használtunk, mert szerettünk volna, hogy nagyon kicsi ökológiai lábnyomot hagyjon a beavatkozás, ezért semmiféle betonozást, oldószeres vagy vizes festékeket nem látott a projekt. Úgyhogy nagyjából 1000-1200 darab talajcsavarra van rakva az egész pallósor, valamint az összes épület. Ezekre pedig vörösfenyő tartószerkezeti elemekből vannak felépítve az építmények. Ezeknek a burkolatai egyébként szintén vörösfenyő palló és deszka, amiket égetéses módszerrel próbáltunk konzerválni. Ez egy nagyon természetközeli és nagyon könnyű technológia, nem egészen annyira profi, mint ahogy a japánok csinálják, de mégis kellően hasznos ahhoz, hogy ne kelljen az épületeket 2-3 évente újrafesteni. Elég sok kedvenc részletem van itt. Például a pásztori kultúrából származó részletmegoldások és formakincsek, amiket inspirációként használtunk. Ezt egyrészt nevezhetjük egy anyaghiányos építészeti esztétikának, amikor nem áll rendelkezésünkre végtelen mennyiségű faanyag. Ezek az épületek menedékhelyek, nem pedig szállások, az emberek azért jönnek ide, hogy tudják a természetet testközelből megcsodálni, ezért sok praktikus és költséghatékony megoldás belefért. Kedvelem még a szárnyéknak a merevítését, ami egyébként egy pepita, burkolatos, fekete-fehérnek tűnő homlokzati játékból ered. Mindez abszolút visszahozza az alföldi és a dél-alföldi napsugaras házak oromfalainak a struktúráját, azt a fajta nyitást és azt a fajta díszítést, ami sajátossága a régiónak. Egy harmadik részlet, ami nem is igazából egy részlet, hanem egy nagy gesztus, az pedig az ív. Van egy nagyon érdekes húzása befelé a természetbe, a nádfalak közé, ami egyébként az Alföldön egy nagyon jellemző természeti gesztus, és sokszor meg lehet őket találni a tiszai holtágaknál.”
“Szerintem ez a projekt tök jó példája annak, hogy miért fontos a dizájn, vagy miért fontos a tervezés. Ha itt körbenéztek, akkor gyakorlatilag nem láttok luxusanyagokat, gyakorlatilag nagyon egyszerű léceket, fémlemezeket, olyan egyszerű építőanyagokat láttok, amiket gyakorlatilag bármelyik építési boltban meg lehet kapni. És mégis, azt a kis pluszt egyértelműen az teszi hozzá, hogy ezekből a nagyon-nagyon egyszerű építőanyagokból a tervezés által valami rendhagyót alkottunk. A tájra, a helynek a történeti múltjára reflektálva létrehozni valamit, ami aztán végül világszínvonalú építészetet hoz létre. A bivalyistálló eléggé jellemző arra a tervezési módszertanra, amit mi alkalmazunk: felszabadultsággal, tabudöntögetően, az esztétikát szem előtt tartva, maradandóan minőségit tervezni. A projekt alapja gyakorlatilag az, hogy akkor hozzunk ide bivalyokat, és ezek a bivalyok szépen lassan egyék meg, tapossák meg, tüntessék el innen ezt a nádat, és gyakorlatilag mi ennek a nagyon természetes és magától értetődő folyamatnak terveztünk egy olyan építészeti keretet, aminek köszönhetően egyfelől maguk a bivalyok is kulturált helyet tudnak kapni, másfelől az ember bevonódhat ebbe az élménybe.” – Smíró Dávid, a Paradigma kollégája így emlékezett vissza a projektre.
