Csóka Attila vagyok, a Paradigma Riadnéból, és Sándorfalván vagyunk, Szegedtől 10 kilométerre található ez a település, és itt készült el a Bivalyos tanösvénynek nevezett ökoturisztikai fejlesztésünk. Sándorfalva önkormányzata keresett meg minket, hogy nekik lenne egy feladatuk, hogy itt bivalyok segítségével szeretnék rekultiválni a Nádas-tó melletti összefüggő nádterületet, és hogy ehhez milyen ötleteink, milyen javaslataink lennének. És a program gyakorlatilag onnantól kezdve kezdett el megfogalmazódni és egyre nőni. A bivalyoknak szükségük volt egy bivalyistállóra, illetve karámra, és ezt folytatva mi egy tanösvényt, illetve tanösvényhez kapcsolódó merengőket és kilátót terveztünk itt, ami a tavalyi év során valósult meg.
Törekedtünk itt is arra, mint minden más ügyfelünkkel, hogy minél szorosabb kapcsolattartásban, szoros együttműködésben fejlődjön a program. Tehát ahelyett, hogy elkészítettük volna a legelső kéréseket és azt tervbe öntöttük volna. Egy párbeszédet folytattunk hosszasan, és így érleltük ki azt, hogy valójában itt mire is van szükség, mire kerülhet sor. A tanösvény az egy 500 méter sugarú körnek egy ötszáz méteres szegmense gyakorlatilag ez egy rádiusznak felel meg. És erre a körívre szerettünk volna rászervezni azt a három építményt, merengőt, a bivalyistállót és a kilátót.
“Tehát gyakorlatilag volt egy ilyen nagyon erős geometriai diszpozíciója az egésznek.”
Szerettük volna ezt a feszültséget megteremteni, ami a természeti környezet, illetve a műépítészet, és még akkor is, hogyha természetes anyagokat használunk, és természetes megoldásokat, akkor is mégis ez beavatkozásként jelentkezik. És ezen túl pedig nagyon sokat merítettünk az egyrészt népi kultúrából, a pásztoroknak a szárnyékaiból, egyéb ilyen védőépítményeiből, azoknak a formai megoldásokból, mert bár szintén népi előzmények ezek, de mégis nagyon erős geometriai kötődésük van. És ezt az erős népi vagy történeti gyökereket vegyítettük azzal az egyébként már iparosított mezőgazdasági kultúrában jellemző formákkal, illetve anyagokkal, mint mondjuk egy autópálya mellett megjelenő Silónak a geometriája és anyaga.
Molnár Szabolcs vagyok, a Paradigma Ariadnéből. A tanösvény egyik legnagyobb inspirációja is, ahogy Attila is mondta, a formanyelv és a formakincs mellett egyébként a táj volt. És ez a táj, ez az alföldi táj jelentett egyébként nyilván az egyik legnagyobb kihívást is az építésben, hogy az Alföld általában egy nagyon kellemes, lapos, meleg terület, azért ezek az árterek, és ezek a visszamaradott ártereknek a mocsaras területei építés szempontjából nagyon kihívásosak. Úgyhogy egy nádas közepén építeni november és március között, körülbelül derékig álló, mellkasig álló vízben egy nádas közepén az nagyon nehéz volt. Először is kellettek gépek, amikkel a nyomvonalakat és az irtást meg lehetett csinálni. Utána pedig a talajcsavarokat és a kitűzést. Először a kitűzés után a talajcsavarokat kellett ugye kivitelezni. Azért esett a választás egyébként a talajcsavarokra, és egyébként az egész építőanyag, ami mindegyik természetes fa, mert szerettünk volna, hogy nagyon kicsi ökológiai lábnyomot hagyjon a területen ez a beavatkozás, és semmiféle betonozás, semmiféle oldószeres vagy vizes festék és egyéb anyagot nem használtunk. Úgyhogy nagyjából 1000-1200 darab talajcsavarra van rakva az egész pallósor, valamint az összes épület. Ezekre pedig vörösfenyő tartószerkezeti elemekből vannak felépítve az építmények. Ezeknek a burkolatai egyébként szintén vörösfenyő, palló és deszka, amiket égetéses módszerrel próbáltunk konzerválni.
Ez egy nagyon természetközeli és nagyon könnyű technológia
Nem egészen annyira profi, mint ahogy a japánok csinálják, de mégis kellően hasznos ahhoz, hogy ne kelljen az épületeket 2-3 évente újrafesteni, kellően időjárási és korrupcióállóvá teszi őket. Elég sok kedvenc megoldásom, meg részletem van. Ugye az a pásztori kultúrából származó részletmegoldások és formakincsek, amiket inspirációként használtunk, azok nagyon jellemzően megjelennek az épületeken. Ez egyrészt nevezhetjük egy ilyen anyaghiányos építészeti esztétikának vagy ilyen épületszerkezeti megoldásoknak is, amikor arról van szó, hogy nem áll rendelkezésünkre végtelen mennyiségű faanyag. Például mondok egy példát, hogyha nincsen megfelelő keresztmetszetű anyagod arra, hogy pilléreket és tartóoszlopokat csináljak, akkor lehet léceket kötegelni. Hogyha nincsen elég léted arra, hogy minden tetőfedés alatt áthord a lejtésnek megfelelő mennyiségeket, akkor azokat szintén lehet facsomagokba kötni, amiket mögöttem láttok, azok mind ilyen megoldások, amikor valamiféle hibrid zsindelyfedést tudtunk csinálni, pont azért, mert nincsen mondjuk arra szükség és nincs olyan igényszint, hogy teljesen szél és eső fedett épületeket hozzunk létre. Nyilván ezek ilyen menedékhelyek az emberek számára azért, hogy tudják a természetet innen egyébként csodálni vagy éppen meglesni, ezért nagyon belefértek azok a megoldások, amik nem száz százalékosak és nagyon gazdaságosan és nagyon praktikusan meg lehet őket oldani. De másik ilyen kedvenc megoldásom például a nagy, akkori épületnek, a szárnyéknak a merevítése, ami egyébként egy ilyen pepita, burkolatos, fekete-fehérnek tűnő, egyébként homlokzati játékból ered, amikor eredeti és hátul tudtunk burkolni a tartószerkezet mögött, és emiatt a merevítő rendszere abszolút visszahozza az alföldi és a dél-alföldi napsugaras házak oromfalainak a struktúráját, azt a fajta nyitást és azt a fajta díszítést, ami nagyon jellemző a régió oromfalaira. Egy harmadik részlet, ami nem is igazából egy részlet, hanem egy nagy gesztus, ez pedig az ív, amit szerintem nagyon nehéz megérteni anélkül, ha az ember nem járja végig, akár többször is, hogy ez az ív mégis hogy működik és mit jelent. Van egy nagyon érdekes húzása befelé a természetbe, a nádfalak közé, ami egyébként az Alföldön egy nagyon jellemző természeti gesztus, és nagyon sokszor meg lehet őket találni a tiszai holtágaknál.
Ugye, ha valaki most bejön a Tiszába, az egy viszonylag egyenes, viszonylag szabályzott vonat lett, viszont jobbról-balról mindenhol szegélyezik, egyébként most is nagyon hozzánk közel van, 3-4 kilométerrel arrébb, az atkai Tisza holtág, ami ugye mindig egy kanyar, és nagyon érdekes, hogyha valaki azon csónakázik, hogy az amellett sétál, hogy soha nem látja igazából a végét, és soha nem látja be egybe az egész víztől, tehát itt is ugyanez történik, amikor haladsz előre, akkor nem látod igazából. Pontszerűen látod a kilátó végét, hogy oda fogsz majd eljutni, de a nád miatt és a természeti környezet miatt sohasem érzékeled teljes egészében a mólónak a hosszát.
Smiró Dávid vagyok a Paradigma-i építés stúdióból. Szerintem ez a projekt tök jó példája annak, hogy miért fontos a dizájn, vagy miért fontos a tervezés maga a tervezési folyamat? Mert hogyha itt körbenéztek, akkor gyakorlatilag nem láttok luxusanyagokat, gyakorlatilag nagyon egyszerű léceket, fémlemezt, olyan egyszerű építőanyagokat láttok, amit gyakorlatilag bármelyik boltban meg lehet kapni, építőanyag boltban meg lehet kapni. És mégis az a plusz értéket egyértelműen az teszi hozzá, hogy mi ehhez nagyon-nagyon sokat foglalkoztunk, hogy ezekből a nagyon-nagyon egyszerű építőanyagokból mégis hogyan lehet egy. A tájra, a helynek a történeti múltjára reflektálva létrehozni valamit, ami aztán végül is nyilván ezt most kicsit szerénytelenül mondom, de hogy világszínvonalú építészetet hoz létre. Én azt gondolom, hogy maga az istálló, a bivalyistálló, és az, ahogyan a bivalyistállót megterveztük, az eléggé jellemző arra a tervezési módszertanra, amit mi alkalmazunk, arra a felszabadult, a gondolatoknak, elég szabad folyástengeri tervezésű módszertanra jellemző ránk, ami nem ismer nagyon tabukat, ám a tabukat ledöntögetve mégis tartja magát egy nagyon fontos esztétikai szépséghez, vagy valami minőséghez.
Ugye, ez az istállónak az a lényege, hogy ez két olyan geometriának az öt szemet szűréséből jön létre, ami része ennek a táji kultúrának, amiben benne vagyunk, ilyen típusú istálló épületek, ilyen tetőkkel léteznek, és ilyen típusú silók gyakorlatilag tele van velük a táj, de az, hogy ez a kettő összekressel, és valamilyen komponált módon találkozik. Ez még így nem jött létre gyakorlatilag idehaza az építészetben, és emiatt én nagyon izgalmas pontjának találom ennek a beruházásnak. És a projekt alapja gyakorlatilag az, hogy akkor hozzunk ide bivalyokat, és ezek a bivalyok szépen lassan egyék meg, meg tapossák meg, meg tüntessék el innen ezt a nádat, és gyakorlatilag mi ennek a nagyon természetes és magától értetődő folyamatnak, hogy itt bivalyok fognak pusztítani. Terveztünk egy olyan építészeti keretet, aminek köszönhetően egyfelől maguk a bivalyok is egyébként kulturált helyet tudnak kapni, másfelől az ember bevonódhat ebbe a folyamatba, és láthatja, hogy az a természet, amit körülvesz, az hogyan tud átalakulni egy olyan természetté, ami még természetibb. És ez egy elég furcsa dolog, de szerintem ma ezt érdemes minél inkább tudatosítani az emberekben, hogy nem minden, amit látsz, az feltétlen az a fajta természet, ami őshonos, hanem olyan, mint az ember tett ide, és hogyha ez a projekt segít megérteni azt, hogy ez a kettő hogyan különbözik, és hogyan alakulhat át és miért jobb a természetes, természetes, mint mondjuk egy mesterséges természetes, akkor azzal már előrébb vagyunk.
