Ennek a háznak a különlegessége, hogy bármi meglepő is egy régi, kilencvenes évek elején épült ház átalakítása. Mivel lejtős a terület, a hátsó részébe egy jó nagy részt kiharaptunk, ezáltal kialakult egy hátsó, nappali tér szép bevilágítással és terasszal, az épületet pedig elöl megtoldottuk egy garázzsal.
Az egész egy annyira más stílusban lett megfogalmazva, hogy tulajdonképpen rá se ismerni arra, ami volt, de leginkább az a meghökkentő, ami lett.
Az ügyfél a legelső találkozásnál egy tervező számára boldog kérdést tett fel. Szeretném látni mindenféle korlátozás nélkül, hogy mi az elképzelésed. A koncepció alapja az volt, hogy egy tényleg minőségű épület fogalmazódjon meg, építészetileg izgalmas és bátor, keveset látott formában. Úgyhogy a nagyvonalúság egyszerű eszközével élve a tetőt lekaptuk, egy óriási új tető a terepre tulajdonképpen rá lett ültetve, ami részben a domboldalon, részben pedig a házon pihen, és ez alá kerültek be a lakóterek.
A kedvenc megoldásom egyértelműen a nagyvonalú tető, mely az egyik végén a dombra ül rá, a másik végén pedig a házra támaszkodik, és ez alatt egy szabad térformálás alakul ki. A másik pedig egy szándékosan szoborszerű, vagy inkább művészileg megfogalmazott betonfal az utca felé, ami mindent kitakar, nincs rajta egy nyílás sem, csak egyszerűen mint egy gesztus beleékelődik a fűbe, amin nyugszik.
Olyan szintű bizalmat adott az ügyfél, hogy nem akart semmin változtatni, és elhitte, hogy jobb lesz, hogyha a tervezőnek a gondolatai érvényesülnek. Persze hozzátartozott az, hogy bármilyen igényt megvitattunk, elvetettünk akár, de közösen hoztunk döntéseket. A jó épületeknek az egy nagyon nagy akadálya, pláne a családi magánházaknál. Ez egy érthető ok egyébként, hogy a tulajdonos a saját vágyait szeretné megvalósítani. Akkor van probléma, amikor ezt a vágyat nem bízza rá a tervezőre, hogy azt megértve alakítsa szép épületté.
Én, mint a cég alapítója, olyan elveket fektettem le a csapatnak és a tervezőknek, amik azt gondolom, ahhoz segítik hozzá az épület használóját, nem a tulajdonosainak, hanem a használó élményt éljen át, amikor azt bejárja. Ez a ház már ezt az elvet követi, amikor az utcáról meglátjuk, egyértelmű, hogy itt azért valami fog történni, de nem látunk be mindenbe. Ahogy belépünk a telekre és közelítjük meg az épületet, folyamatosan új szögek, perspektívák nyílnak fel, amiket mi egyébként tudatosan így tervezünk meg. Ennél a háznál, ami nekem egy nagy kedvenc, az a bizonyos szobor, képzeljünk el egy vízfelületet, amin egy könnyed női szobor fogad minket, amikor a bejáratra rákanyarodunk. Természetesen ez egy olyan ékszer, amit több irányból ki kell használni. Ez a dolgozószobának is a háttere, tehát az a helység, ahol az ember csak ül és gondolkodik, egyszerűen kitekint erre a szoborra, és egy olyan csendélet fogadja, hogy aztán mondhatom, mindig feltölti energiával és melegséggel az ember szívét.
Ennél a háznál az egy sajátosság volt, hogy nincsenek gyerekek, tehát lehet egy kicsit vagányabban kezelni a biztonsági és az anyaghasználati kérdéseket, de az otthon dolgozás és az életértől elvonulás vagy szeparáltság meg kellett valósuljon, ezen felül az ügyfeleknek, tehát az idegeneknek az alkalmi megjelenése is tervezett cél volt, ezért úgy kellett megoldani a bejáratot, az alaprajzot, tehát tulajdonképpen a térformálást, hogy amikor bejön egy ügyfél, kellően átélje azt a varázst, amit az építészet eszköztára nyújthat, de semmit ne lásson bele abba a privát életbe, a természettel és a tereppel való csatlakozás teljesen intim marad, más irányba tekint, meztelenül lehet feküdni úgy, hogy közben egy vadidegen jön a lenti irodába vendégként.
Nem a tervező a csoda, hanem az a szándék, hogy valaki meg akarja alkotni a szépet. Nem elég ehhez a pénz, nem elég ez a jó tervező, a bizalom, magunknak építjük a házat, és hogyha ehhez úgy választ tervezőt, hogy ő ezen az úton a társa lesz és a megvalósítás során tényleg akarja és a maximalizmus oltárán, időt, energiát és természetesen pénzt nem spórolva az a cél hajtja, hogy valami klassz jöjjön létre, csak akkor fog létrejönni a klassz.