Büszke kompánia, a Sas és Körház Rt. vásárolt e helyütt telket 1895-ben, két évvel később már használatra készen állt a Steinhardt Antal és Láng Adolf tervezte épületük. Alapvetően a Saskör (amely az 1870-es évek előtt még afféle a szabadságharc emlékét ápoló, titkos ellenzéki társaság volt, majd Budapest létrejötte után várospolitikával aktívan foglalkozó, befolyásos csoporttá vált) főhadiszállása volt, de vegyes funkcióra szán – ták: a pincét és a földszint Irányi utca felőli traktusát egy vendéglő, a földszint udvari traktusait, továbbá a félemelet és az első emelet jelentős részét a Saskör használta, a másodikon és a harmadikon bérlakásokat alakítottak ki. Az U alakú tömeget formázó Irányi Palota belső udvarát a félemelet magasságáig részben lefedték, üvegkupolákkal törték át a félemeleti és a földszinti födémek síkját, így jutott fény az udvari terekbe. A Saskör fokozatosan veszített a jelentőségéből, már nem tudta finanszírozni a működtetést, így az épület az 1920-as évek közepén a Budapesti Építőmesterek Ipartestületéhez került. A kisebb-nagyobb átalakítások mellett műszaki fejlesztések is történtek: közvetlenül a főlépcsőház mögött, az udvar területén önálló liftházzal négyszemélyes liftet építettek, a testület által használt területeken alacsonynyomású melegvízfűtési rendszert vezettek be.
Az 1930-as években a bérlakásokban végeztek korszerűsítéseket, a korábban kettéválasztott éttermet újra egybenyitották, a háborús idők érkezését pedig már egy óvóhely kialakítása jelezte. Az attikán ülő sas valamikor a háború során megsemmisült, aztán jött a szocializmus, és az Állami Építőipari Vállalat beköltözése: egy méretes „bányalift” elhelyezése és az üvegfödémes bevilágító lebetonozása jelentette a mélypontot. 1987-ben még felújították a főhomlokzatot, ám onnantól kezdve a lassú hanyatlás időszaka következett. Egy ideig még különféle cégek béreltek irodákat a rendszerváltás után, ám a kilencvenes évek végétől már üresen állt a ház.
A beruházó Optinvest Zrt. lesújtó állapotban talált az épületre 2017-ben: a bálterem tíz éve ázott, a toldozott-foldozott ház már túl volt egy meghiúsult bontáson, így poszt – modern hotel sem került a helyére. Valószínűleg ebben az időben kapott kerületi védettséget a homlokzat. Így kapta meg a tervező a feladatot, hogy e talált kincset tisztítsa meg, fényesítse ki újra, és a város egyik legszebb irodaházát hozza létre. A beruházó és az építészek közös célja volt a historizáló épületrészek és térrészek (az utcafronti homlokzat, a bálterem, a lépcsőház és az előtér) megtartása és rekonstrukciója, a többivel viszont szabadon, frissen, játékosan foglalkozva vonzó és izgalmas, a modern irodai funkcióra alkalmas új terek létrehozását célozták meg.
Az utcafronti gerinc megtartása mellett, a korábbi tető bontása után 5. és 6. emeleti ráépítés készült a szabályozás engedte kereteken belül. A belső udvari keskeny függőfolyosók szélesebb, üvegkorláttal felszerelt konzolos folyosókat kaptak. Az épület hátuljához épített toldalékokat elbontották, ezzel felszabadítva a báltermet és az épülettömeg szabályosságát. Az átépítések során „összekuszálódó” belső udvari homlokzat nyílásraszterét egységesítették és ehhez igazították az új szint nyílásrendjét is. Az egykori elbontott, üvegtéglára cserélt, végül lebetonozott üvegkupolát kortárs eszközökkel adták vissza az épületnek: járható üvegfödémként, alatta födémátöréssel létrehozott átriummal, vagány aranykorláttal. Elbontották az épület udvarába állított „bányaliftet”, majd az alaprajz szempontjából a legjobb helyen, a főbejárattól jobbra új liftet műtöttek az épületbe. Valóban műtét volt, miután a teljes ház tartószerkezetét végig kellett vágni függő – legesen, majd implantálni a monolit vasbeton liftaknát, hogy végül az addig félbevágott acélgerendákkal az új liftaknát összevarrva újra életet leheljenek az épületbe. Ez az átalakítás nemcsak funkcionálisan volt előnyös, de a belső udvart is és a homlokzatokat is felszabadította – fényhez jutott az épület.
Mindezen durva építészeti beavatkozások mellett az épületen belül finom belsőépítészeti játék zajlott. A kintsugi-elvet (arany-tapasztás, a középkori japán fazekasság vívmánya a törött edények megragasztására) követve a meglévő-megmaradó szerkezetek és a vadonatújak találkozását egyfajta mementóként megjelenítik az utókornak. A kintsugi megjelenik az aranyszínű padlóburkolat-elválasztó profilban, de valódi aranyszínű habarcsként is, és összekacsint az egyéb arany részletekkel (kilincsek, kézszárító, lám – pák). Minden szinthez finom pasztellszíneket rendeltek, melyek megjelennek a folyosó falfelületein és a padlószőnyegen. Ezek a színek – a fehér vakolt felületekkel, a fekete minima – lista lámpákkal és az üvegfalakkal együtt – összjátékot kezdeményeznek a rusztikusan hagyott monolit vasbeton, tégla- és poroszsüveg-felületekkel. Ugyancsak láthatóvá tették a tömör, nagyméretű téglával falazott épület acélgerendás, poroszsüveg-boltozatos födémjeit – ebben a tűzvédelmi szabályokhoz való alkalmazkodás jelentett kihívást.
A historizáló részleteket festő- és szobrászrestaurátorok rekonstruálták, de ők sem a megszokott sémák szerint. A bálterem sárgára-rózsaszínre torzult belső terét újragondolták a halvány pisztácia két árnyalatával, fehérrel és az eredetinél diszkrétebben visszakerülő aranyozással. Ez utóbbi önmagában is jó példa a gondos, értő felújításra: a restaurátorok, a tulajdonos és az építészek egyetértettek abban, hogy a stukkózás az eredetihez képest szofisztikáltabb aranyozást kapjon, így csupán egy-egy ívre, kontúrra került aranyfüst, a felület nagyobb része fehér maradt. Méltó módon került vissza a padlóburkolat is, tömör tölgyfa parkettával, francia rakásban. A főhomlokzaton is helyreállt a rend: visszakerült a jobb oldali egykori étterembejárat felett meg – semmisült nyíláskeretező tagozat. A megmentett és az új látogatók számára felmutatott műemléki értékek mellett gépészetileg egy mindenestül a 21. századi épület született, hőszivattyús hűtés-fűtéssel, komfortszellőzéssel, lépcsőházi hő- és füstelvezető rendszerrel, LED-világítással. Az eredeti célból a historizáló részek megtartása maradéktalanul teljesült, egyes részek esetében még a műemléki szabályozás által megkövetelt felett is, és úgy tűnik, jól ráéreztek a modern térhasználat követelményeire is. Az újjászületett Sasok háza vegyíti az irodai és a home office használatot, a hagyományos irodaterek előzékenyen visszahúzódnak a közösségi terek javára, mint amilyen a bálterem melletti hosszúkás étkező szoba („Le Cru” helyiség) vagy a szintén új funkcióként bekerülő utcafronti kávézó. A sokadik életét kezdő épület az építészeti-esztétikai értékek közvetítésén túl egy nemzetközi cég otthona lesz hamarosan, és leendő forgatási helyszínként akár a globális közönség is megismerkedhet vele.
